Elsősorban szeretnék nektek bemutatkozni. A nevem Elina Muñoz, de a barátok – és szinte mindenki – csak Linának hív. Nemrég töltöttem be a 21. életkorom, és álltam be dolgozni London sportújságához. Épp csak bementem dolgozni ma reggel, a főnök keresett, hogy hírei vannak számomra:
- Lina, egy hónapig Spanyolországba mész, hogy cikket tudj írni a Real Madridról, majd egy interjút kell készítened az ifjú támadójukról, Jesé Rodriguezről.
E hír hallatán hatalmas boldogság járt át, hisz Jesé gyerekkori barátom és évek óta nem találkoztunk személyesen.
De, hogy is kerültem Londonba, mikor spanyol földön nevelkedtem fel? Elmesélem nektek...
*Past*
~Általános iskola 8. osztály, évvége ~
- Lina! Gyere már! Miattad fogok elkésni! – panaszkodott Jesé. Épp egy amolyan felvételi vizsgára készülődött a Real Madrid U14-es csapatába, és megkért, hogy kísérjem el őt.
- Itt vagyok – léptem ki a női mosdóból.
- Végre – dörmögte Jesé, majd elindultunk az edzőkomplexum felé.
Mikor odaértünk, Jesének rögtön szaladnia kellett átöltözni, aztán ki a pályára.
- Kislány, te is focizni jöttél? – kérdezte egy nagydarab öltönyös fickó, mikor látta a kóválygásom.
- Neem, én csak egy barátomat kísértem el – válaszoltam neki.
- Akkor kérlek, ülj a lelátóra, onnan nézd a kis barátodat – mondta, majd kivezetett a nézőtérre.
Jesé eszméletlen ügyes volt. Régen engem is megpróbált focizni tanítani, de hiába. Jó pár napi bénázás után belátta, hogy inkább írjak és énekeljek, az jól megy.
Edzés végén összehívtak minden játékost, hogy tudassák velük, kit vettek be, és kinek nem jutott hely a csapatban. Türelmetlenül vártam, hogy mit reagál a legjobb barátom, de csak akkor tudtam meg, mikor hazafelé sétáltunk.
- Na, bökd már ki – nógattam, hisz fapofával jött ki, és nem mondott semmit.
- Hát Lina, az a helyzet... – kezdte szomorúan.
- Nem létezik, hogy nem vettek fel! Te voltál a legjobb – vágtam közbe.
- Igen, az edző is ezt mondta – válaszolt nevetve.
- Sikerült? – sipítottam.
- Igen – mondta örömmel, majd a hirtelen ölelésemtől majdnem hanyatt esett. – Hé, csajszi... megfojtasz – nevetett.
- Bocsi, csak örülök neked – mondtam boldogan, majd elkezdett csörögni a telefonom.
- Anyukád? – kérdezte.
- Igen, bocsi – mondtam, majd felvettem a telefont. – Szia anyu. Igen, végeztünk... igen, felvették Jesét... Most? Rendben, megyünk, szia – köszöntem el. – Jesé, haza kell mennem, anya valami fontosat akar mondani.
- Megyek én is – válaszolt mosolyogva, majd folytattuk utunkat mifelénk.
Öt perc séta után már otthon is voltunk. Nagyon izgultam, hogy mit is akarnak anyáék mondani.
- Sziasztok – köszöntek. – Jó, hogy itt vagy te is Jesé, mert szeretnénk, ha hallanád a hírt.
- Milyen hírt? – kérdeztük egyszerre.
- Holnap utazunk! – csillant fel anyu szeme.
- Hová? – kérdeztem.
- Meddig? – így Jesé.
- Londonba, és... – akadt meg anyu apára nézve, aki bólintott. – Odaköltözünk – fejezte be.
- Mi?! – kiáltottam, majd riadtan a legjobb barátomra néztem, aztán felrohantam a szobámba.
Kis idő után kopogást hallottam az ajtó felől.
- Ki az? – szóltam ki.
- Csak én vagyok, bejöhetek? – kérdezte Rodriguez az ajtó másik oldaláról.
- Persze, gyere csak – válaszoltam, majd ismét elkezdtem sírni.
- Csajszi, nyugi van. Nem lesz gáz – vont magához.
- De, az lesz! Ki lesz velem, ha valami van? Ki megy el veled hülyéskedni? – akadtam ki teljesen.
- Lina, van net. Ott a Skype, Facebook és megannyi közösségi oldal, ahol tudunk beszélni.
- De... – kezdtem, mire elcsitított.
- Mindig itt leszek neked, történjen bármi is. Viszont most segítek pakolni, mert reggel indultok – mondta, mire bólintottam.
Két teljes órába telt, mire minden fontosnak vélt dolgot elraktunk. Anyu lebeszélte Jesé szüleivel, hogy itt aludhasson nálunk. Nagyon sokat beszéltünk éjszaka, és próbáltunk minden jó emléket feleleveníteni.
Mivel este sokáig ébren voltunk, ezért az ötórai kelés kikészített mindkettőnket.
- Lina, ébren vagytok? – szólt be apa.
- Persze, ébren – válaszoltam ásítva, majd lementem a konyhába, hogy megcsináljam a lattémat.
Reggeli után pedig rögtön indultunk ki a reptérre, ahová szintén elkísért minket az egyetlen és egyben barátom.
- Vigyázz magadra Lina – ölelt magához Jesé szorosan.
- Te is – válaszoltam könnyes szemmel, majd lindultunk a repülő felé.
Olyan hirtelen jött az utazás, hogy esélyem sem volt mindenkitől elköszönni. Persze számíthattam volna rá, higy egy londoni gimnáziumba felvettek, de reménykedtem benne, hogy sak nyár végén indulunk ki...
*Present*
Röviden ennyi lenne a költözés, de ez már 7 éve volt, most pedig irány Madrid!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése